A felnőtté válást általában életkorhoz vagy fontos életeseményekhez kötjük: diplomázás, házasságkötés, lakásvásárlás, gyerekszületés. Mégis sok olyan embert látunk, akik – bár túl vannak ezeken a mérföldköveken – a sokadik iksz után is keresik önmagukat, bizonytalanok, és nem olyan életet élnek, amilyet szeretnének. Vajon mikortól mondhatjuk azt, hogy lelki értelemben is felnőttünk, és hogyan „nevelhetjük fel” magunkat felnőttként?
Első komoly kapcsolatukat kereső negyvenesek, mamahotelben élő bumeránggyerekek… ők csak a legszembetűnőbb példái annak, amikor valaki nem felnőtt életet él. De a felnőtté válás témája, a lelki köldökzsinór elvágása nemcsak őket érinti. Sokan vannak, akik első ránézésre komoly felnőttek, van családjuk, egzisztenciájuk, mégis megúszásra játszanak, nem vállalják a felelősséget a döntéseikért vagy még mindig a szülők engedélyére, megerősítésére várnak. A szülőktől való függetlenedés, a saját életünk kialakítása egy hosszú folyamat, és nem is mindenkinek sikerül. A jó hír, hogy mindez tanulható, és sosem késő elkezdeni felnevelni önmagunkat.
Van közünk ahhoz, ami történik velünk
A felnőtté válás egyik legfontosabb kritériuma, hogy felelősséget vállalunk az életünkért: a döntéseinkért, a tetteinkért, az érzéseinkért” – mondja Pataki Beáta terapeuta, szomatodráma szakember. Azaz, ha valami történik velünk, nem kívül keressük a felelősöket, nem másokat okolunk, hanem megvizsgáljuk, hogy mi volt a mi szerepünk ebben.
„Amikor egy helyzet kivált belőlünk egy reakciót, akkor nem azt mondjuk, hogy a másik fél tehet róla, hanem tudjuk, hogy az érzés, ami keletkezett bennünk, a miénk, csak kívülről felerősítette valami. Az tekinthető felnőttnek, aki felelősséget tud vállalni az érzéseiért, képes és hajlandó ránézni saját magára, és ha kell, újradefiniálja önmagát, optimálisabbra cseréli a működésmódjait” – magyarázza a szakember, ugyanakkor óva int attól, hogy minden felelősséget magunkra vállaljunk. „Van, amikor azt olvassuk, hogy mindenről mi tehetünk, mi vonzottuk be, mi idéztük elő stb. Ez sem igaz ebben a formában, mert vannak olyan események, amelyek váratlanul következnek be, olyan hirtelen, hogy talán nincs is lehetőségünk dönteni vagy felelősséget vállalni. Az is előfordulhat, hogy valaki másnak a döntése vagy viselkedése tereli egy adott irányba a történéseket. Azt a felületet érdemes megnézni, ahol kapcsolódunk egy-egy eseményhez, emberhez. Mit hozott ki belőlem az a helyzet? Az a részem, amelyik erre reagált, optimálisan működik-e vagy lehet-e tovább fejleszteni?”– teszi hozzá Pataki Beáta.
Az, hogy milyen viselkedésmódjaink vannak, hogyan viszonyulunk bizonyos dolgokhoz, milyen érzéseket vált ki belőlünk egy-egy ember vagy szituáció, önismerettel feltérképezhető.
„Először is meg kell ismernünk az érzéseinket. Ha be tudjuk barangolni a belső világunkat, és felfedeztük annak minden zegzugát, akkor tudunk érte felelősséget vállalni, mint ahogy egy parkőr is akkor tud vigyázni a parkra, ha jól ismeri”
Aranybilincs és vasbilincs
A felnőtté válást nehezítheti a szüleink viselkedése is. Sokszor túlzottan ragaszkodnak hozzánk, mert esetleg félnek attól, hogy egyedül maradnak, vagy már nem lesznek fontosak többé, ezért tudattalanul is magukhoz láncolhatnak minket. Az is akadályozhatja a lelki elszakadást, ha a szüleink túlságosan védtek, óvtak minket mindentől. „A felszínen ez nagyon szép dolognak tűnik, de van mögötte egy rejtett üzenet. Azt kell óvni, védeni, aki még gyenge, és nem tud megállni a lábán. Aki ilyen környezetben nő fel, az lehet, hogy később nehezen tud megerősödni, mert sosem használta az erejét. Akkor tapasztalhatjuk meg a saját erőnket, ha mélyvízbe dobódunk. Száraz parton nem lehet megtanulni úszni” – fogalmaz szakértőnk.
Míg a túlóvás, túlvédés aranybilincsként tarthat bennünket gyerekstátuszban, addig az elhanyagolás vasbilincsként válhat a felnőtté válás akadályává. Ha gyerekként úgy éreztük, hogy nem vagyunk elég jók, fontosak, és magunkra hagytak minket, nem alakulhatott ki a saját erőnk, önbizalmunk, ami szintén nehezítheti a lelki értelemben vett felnövekvést.
Azonosulunk a szüleinkkel
Az elszakadás akadálya lehet az is, ha azonosulunk a szüleinkkel, az általuk közvetített értékekkel, mintákkal. Elképzelhető, hogy tudat alatt az a meggyőződésünk, hogy nem haladhatjuk meg az ő eredményeiket, mert akkor cserben hagynánk őket. „Lélektanilag nagyon sokszor felmerül az a kérdés, hogy egy gyerek mer-e boldogabb lenni, mint az apja meg az anyja, hiszen egész életében azt látta, hogy ők hogy élnek. Túlszárnyalni őket gyakran párosul azzal a hiedelemmel, hogy meghazudtoljuk őket. Pedig a szüleink életének a meghaladása a felnőttségünk kulcsa. Meghaladni az ő nehézségeiket a következő generáció nagy lehetősége, ami egy evolúciós folyamat” – magyarázza Pataki Beáta.
A másik véglet az, amikor teljesen hátat fordítunk a szüleinknek, és elhatározzuk, hogy mindent másképp fogunk csinálni, mint ahogy ők tették. A terapeuta szerint ez sem egy felnőtt döntés, hiszen itt sem abból indulunk ki, hogy mi mit szeretnénk, hanem nemet mondunk valamire úgy, hogy még meg sem tapasztaltuk igazán önmagunkat. „Divatos szó az elengedés, de nem tudjuk elengedni azt, amit nem fogtunk meg. Először ki kell alakulnia a saját személyiségünknek, és mint egy páva tolla, a teljes spektrumában ki kell, hogy nyíljon. Ha ez megtörtént, akkor erre ránézhetünk, és eldönthetjük, hogy mit tartunk meg a szülői mintákból és mit engedünk el. A személyiségünk kifejlődése rengeteg kudarccal és újrakezdéssel is jár. Ezt nem lehet kihagyni, mert akkor az elengedés sem fog sikerülni” – mondja a szakember.
„Próbálok elszakadni, de nem megy”
Van, amikor elhatározzuk: ezen túl minden másképp lesz. Nem hagyjuk, hogy édesanyánk vagy édesapánk telebeszélje a fejünket, befolyásoljon vagy visszahúzzon minket. Kezdünk megtanulni nemet mondani, határokat szabni, mire ők csalódnak bennünk, amitől bűntudatunk lesz, ezért szép lassan visszaáll minden a régi kerékvágásba. A terapeuta szerint ilyenkor is fontos, hogy tisztában legyünk a saját érzéseinkkel, elkülönítsük őket a szüleink érzéseitől, és csak a sajátjainkért vállaljunk felelősséget.
„Sokszor halljuk felnőtt emberektől, hogy panaszkodnak, miért hívogatja őket az édesanyjuk. Hiába mondják, hogy ne hívogassa őket, semmi haszna. Ez is egy olyan helyzet, amikor visszarántódunk gyerekstátuszba. Nem ők rántanak vissza bennünket, hanem van még bennünk olyan felület, ahol hagyjuk magunkat visszarántani. Ez is annak a jele, hogy azonosultunk a szüleinkkel. Még nincsenek meg a saját határaink, nem különültünk el teljesen. Az érzéseinket is érdemes szétválasztani: az, hogy ők rántanak-e vagy sem, az az ő dolguk. Az ő viselkedésük nem a mi felelősségünk: mi van, ha egész életükben ezt a játékot fogják játszani? De az, hogy hagyjuk-e magunkat, az már a mi felelősségünk. Szeretetteljes, tiszteletteljes hangnemben deklarálhatjuk, hogy mit szeretnénk, valahogy így: »Nézd, anyu! Tudom, hogy legszívesebben minden nap beszélnél velem, de most már kialakítottam a saját életemet. Kérlek, értsd meg, hogy akkor fogom felvenni a telefont, amikor ráérek. Nagyon szeretlek, nincs gond, de én is el fogom dönteni, hogy mikor beszélünk, nem csak te. És lehet, hogy te megpróbálsz bennem bűntudatot kelteni, ha én nem veszem föl, de értsd meg, hogy én ezt a bűntudatot nem érzem, mert én egyszerűen csak élem az életem«” – hozza példának Pataki Beáta.
Nem is tudjuk, mit akarunk
Csak akkor tudunk kiállni az érdekeinkért és az értékeinkért, ha elköteleződtünk mellettük, és pontosan tudjuk, mit akarunk, merre tartunk. Amíg a szüleink engedélyére, megerősítésére vágyunk, addig nem a saját jövőnkkel vagyunk elfoglalva, hanem velük. Rengeteg energiánkat lekötheti az, hogy folyton azt figyeljük, vajon a szüleink vagy mások hogyan reagálnak bizonyos dolgokra. Mindez megakadályoz minket abban, hogy a saját életünket éljük. „Egy felnőttnek nincs szüksége arra, hogy bizonygassa valakinek az igazát, és hogy mások elfogadására várjon. Egyszerűen feláll és csinálja, és nem foglalkozik azzal, hogy ki mit gondol” – mondja a terapeuta.
A probléma nagyon gyakran ott kezdődik, hogy nincsenek is konkrét elképzeléseink arról, mit is szeretnénk. Konkrét célok helyett homályos álomképeink, vágyaink vannak. Várunk valamilyen jövőbeli dologra, de ha nincs konkrét célunk, hiába is várjuk a megvalósulást. „Volt egy 40 éves férfi kliensem, aki álmodozott egy kapcsolatról, évek óta várt az igazira, de a hölgy nem jött. Kiderült, hogy még soha nem volt szerelmes, és azt várta, hogy egyszer csak majd jön valaki, aki kiváltja belőle ezt az érzést. Sokáig beszélgettünk, mire az általánosságok felsorolása után eljutott odáig, hogy milyen nőt szeretne valójában” – hozza a példát Pataki Beáta. – „A nem felnőtt felnőttek általánosságokban gondolkodnak, vágyakoznak egy olyan körvonalazatlan dologról, ami majd a jövőben fog bekövetkezni. De ez a tudatban mért távolság mindig tolódik az idővel, tehát gyakorlatilag soha nem érkezik el. A vágyakozásba mindig belevegyül egyfajta várakozás, passzivitás, a külső körülményekre való hivatkozás. A felnőtt hozzáállás az, amikor megtervezzük, megteremtjük és fenntartjuk azt az életet, ami minket boldoggá tesz, megsokszoroz, gazdagít. A felnőtt nem csak vár, hanem kapcsolatban van az élettel: tesz valamit, és figyeli, hogy az élet hogy reagál. Ha valami nem sikerül neki, megpróbálja máshogy. Mint amikor a gyerek járni tanul: kúszunk-mászunk, megpróbálunk felállni, elesünk, billegünk, és egyszer csak lábra állunk. Lélektanilag is ugyanez történik, amikor felnőtté válunk.”
Legyünk fontosak magunknak!
A felnőttség része az is, hogy immár a saját magunk szüleiként gondoskodunk magunkról. Odafigyelünk a fizikai és a lelki szükségleteinkre, és kielégítjük őket. Olyasmit is megadhatunk magunknak, amit a szüleinktől nem kaptunk meg, de vágytunk volna rá. Például ha több babusgatásra lett volna szükségünk, felnőttként találhatunk egy olyan párt, aki ezt az igényünket kielégíti. Vagy ha a szüleink nem figyeltek eléggé ránk, mi megtanulhatjuk, hogyan figyeljünk jól magunkra. Így alakíthatunk ki magunknak olyan életet, amiben mi vagyunk a főszereplők, és ami nekünk a legjobb.
