Néha az önmagunkkal való szembenézés a legnehezebb, de egyben a leghasznosabb is.
„Jót tesz a léleknek, ha időnként megnyitják azt a csapot és engedik, hogy jöjjenek azok a folyamatok.”
Eszerint figyelni kell a belső hangunkra. Ez több okból is pozitív hatást fejt ki, hiszen nem csak az okokat és a jelzéseket vehetjük észre, de javul a koncentrációnk is?
Az egyetlen egy ok, ami miatt bármilyen életterületen nehézségeink támadnak az az, hogy egyes én-részeinkkel elvesztettük a kapcsolatot, nem adtunk/adunk neki FIGYELMET. Egy krónikus betegség, egy tünet vagy függőség nem más, mint testünk-lelkünk üzenete önmagunknak: „Figyelj rám! Nézd, gyere, csináljunk valamit együtt ezzel a dologgal (tünettel, betegséggel, problémával)!”Fontos, hogy ezt a figyelem-összpontosítást – amire az drámaszemléletű önismeret megtanít– nem leleplező módon, hanem meleg elfogadó szeretettel, de néha nagyon katartikusan és sallangok nélkül teszi. Rávezet arra, hogy az egyetlen tennivalónk: kapcsolatba kerülni saját érzéseinkkel, tudatosan vagy tudattalanul felépített – de nem harmónia-alapú – eszme rendszereinkkel. Egész egyszerűen igazság-viszonyba kerülünk saját magunkkal, érzéseinkkel, és azzal a nagy betűs Élettel, ami bennünk, körülöttünk zajlik. Ezzel a teljesen más minőségű gyakorlatias figyelem összpontosítással természetesen javulhat a koncentrációnk is, hiszen hatékonyabbá, összeszedettebbeké válunk a mindennapokban, kapunk egy nagyon magabiztos és örömteli benső tartást.
Miben más egy ilyen befelé figyelés, mint pl. a meditáció során való belső elmélyülés?
- Egy régi mondás szerint az ima az, amikor mi szólunk Istenhez és kérünk egy felsőbb erőtől, a meditáció pedig az, amikor csöndben vagyunk és meghallgatjuk Ő mit mond nekünk. Abban a korban élünk, mikor garmadával állnak rendelkezésre különböző módszerek, meditációs technikák, „know-how”-k. Szinte azonnal korlátlanul letölthetünk minket érdeklő információkat és videókat a netről. Ez előny és hátrány is egyben. Előny, hiszen a tudás hatalom. Hátrány, mert sok esetben az egyén számára nincs egy „benső vonalvezetés”, mely mentén megkülönböztetheti a számára működő, hatékony, valamint az értéktelen, vagy számára nem testhezálló dolgokat. Ráadásul van az a pont, az az elkeseredés – különösen egy már régóta tartó, nehézségekkel járó probléma, vagy tünet esetén-, amikor az ember már „bármit megtenne, hogy jobb legyen végre.” Előfordul, hogy sok esetben a különböző módszerek mögöttes üzenete ez:
- „Ki kell iktatni a problémát, meg kell oldani!” (győzzük le a betegséget, a depressziót vagy a magányt, értsük meg az összefüggéseket, „dolgozzunk magunkon”).
- „Képzeld el, teremtsd meg, amit akarsz! Valósítsd meg a vágyaidat!” (vonzd be az egészséget, a társat, a pénzt stb.)
Tehát a felmerülő probléma ürügyén az adott módszer az egyén akarati központját célozza meg (mit akar vagy nem akar), s ennek megvalósításához kínál segítséget.
A drámaszemléletű önismereti játékban “nem akarunk semmit” a résztvevőktől, sőt arra buzdítjuk őket, hogy igyekezzen a lehető „leg-szándékmentesebben” belekezdeni a játékba, hogy a foglalkozás során ne a saját akaratunkat igyekezzünk keresztülpréselni az adott problémán, hanem engedjük meg, hogy testünk bölcsessége megnyilvánulhasson. Így a játékok során megjelenő nekünk szóló üzenetek megékeznek hozzánk, megérintik a szívünket.
A szentek és misztikusok szerint a lélek tudománya a meditáció. Az, amikor összekapcsolódunk igazi önvalónkkal a lélekkel, melynek minősége a feltétel nélküli szeretet, öröm, egység, harmónia, félelemnélküliség és halhatatlanság. Az drámajátékok során meglepő mellékhatás az, hogy egy-egy foglalkozás végére a résztvevők eljutnak ehhez a szeretettől túlcsordult részükhöz, kapcsolatba kerülnek vele, ráhangolódnak erre az életminőségre, s ezen a mély szereteten és összetartozáson keresztül kapcsolódnak a csoport tagjaival is. Míg a meditáció egy befelé figyelés és összekapcsolódás, úgy a drámajátékokban is ugyanezt teszzük, de egy kivetítésen, játékon keresztül és interaktív módon. A „csendben ülés”, a meditáció során látszólag nem történik semmi, mert megszoktuk, hogy egy olyan „üzemmódban” élünk, hogy az érzékszerveinken keresztül felfogva és az akarati központunkon keresztülpréselve (akarom nem akarom) definiáljuk a dolgokat jónak vagy rossznak. A meditáció tehát a bennünk lévő mély szeretettel és elfogadással való összekapcsolódás és összehangolódás. Ez nem egy látványos dolog az érzékek szintjén. Nem kíséri tűzijáték vagy éles, változatos hang-effektek. Látszólag semmi nem történik, mégis mély változáson megyünk keresztül. Ezt a nagyon is lényeges „semmit”, ezeket a változásokat jeleníti meg egyfajta módszerbe sűrítve a drámaszemléletű önismeret. Így az érzékszerveink által nem felfedezhető benső világunk képalkotó rendszerének definiálnám ezt a szemléletet, ami olyan, mint egy “érzelmi röntgen”. Láthatóvá válnak azok a bennünk lévő minták, késztetések, beidegződések, amelyek életünk és sorsunk mozgatórugói. A játékokon keresztül megéljük, hogy a bennünk lévő csend, harag, tehetetlenség, érzelmi blokk, hitrendszer nem egy passzív, hanem egy nagyon is aktív „valami”.
A drámaszemléletű önismeret egyéni vagy csoportos módszer?
- Egyéni és csoportos foglalkozás keretében is dolgozunk.
Mennyire függ az egyén személyiségétől illetve a problémától, hogy egyéni vagy csoportos foglalkozást választ?
- Van, aki tart attól, hogy találkozzon az érzéseivel mások előtt, s mások pedig ezt könnyen megteszik. Ez a belénk kódolt kollektív szorongás már a „bemelegítő”, „ráhangoló” feladatok során elillan, így mire a közös játékra kerül a sor, már fel sem merül ez a kérdés. Mindezek ellenére vannak olyanok, akik az egyéni terápia lehetőségét választják, mert komfortosabbnak, meghittebbnek találják a személyes foglalkozást. Mindkét esetben működik az a találkozás önnön részeinkkel, melynek révén a gyógyító folyamatok elindulnak.
Ha úgy látod a foglalkozás során, hogy jobban „fejlődne” és találná meg a belső gócpontjait akkor, ha csoportot váltana, és mondjuk az egyéni helyett csoportos foglalkozást vagy fordítva választana, akkor jelzed ezt az észrevételt, vagy hagyod, hogy a saját érzései vezényeljék a résztvevőt?
- Ha ez így lenne, az azt jelentené, hogy terapeutaként elvárásaim vannak a hozzám fordulóval. Úgy tűnne, mintha meg akarnám neki mondani mit csináljon, és nem bíznék abban, hogy ő képes a kihívásaival boldogulni. Szeretném azt a mélyen bennünk, vagy az önismereti érában gyökerező nagyon divatos tévhitet eloszlatni, miszerint „dolgoznunk kell magunkon”, „fejlődnünk kell”, „ez egy hosszú folyamat lesz, ahol küzdenem kell” stb. Ez a hozzáállás a drámafoglalkozás meghitt és mély, érzés gazdag légkörét azonnal meghiúsítaná. Ennél a „fejlődnöm kell” életérzésnél van egy apró betűs rész: „Nem vagyok jó így, ahogy vagyok, nekem már itt vagy ott kéne tartanom, még mindig itt tartok, ah! Fejlődnöm kell!”, nagyon kisarkítva valahogy így. A mindennapi SD-tapasztalatok azt mutatják, hogy az elfogadás az, ami gyógyít: „Mindazonáltal, hogy most ez és ez a helyzet aggaszt engem, emellett jó vagyok így, ahogy vagyok.” Biztos vagyok benne, hogy bárki, aki részt vesz gyógyító foglalkozásainkon, maga megérzi és megéli, hogy ő mit szeretne, mi az, ami gyógyítólag hat rá.
Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy bizalmon alapuló alkotó-segítő közös munka.
- Ez pontosan így van. Másként nem is lehet.
Sokszor halljuk, hogy már magzati korban érzékeljük a környezetünk bizonyos történéseit, hangokat hallunk. Mennyire tudunk visszamenni az időben, a szomatodráma segítségével? Akár a magzati korig? Lehetséges, hogy bizonyos blokádok, amik akár a személyes fejlődésben, akár az egészségünkben keletkeznek és gátolnak minket egészen a régmúlt eseményei között keresendőek?
- A válaszom: igen és nem. Az érzések szintjén nincs idő. Egyes kutatások szerint a magzat már a 10. héttől hallja és átéli, ami körülötte történik. A stressz szó, a latin eredetű ’districtus’, ’distringere’ szóból ered, jelentése szétszakadni. Akármikor is történt életünk „idővonalán” az egyes érzéseinkkel és én-részeinkkel a kapcsolat megszakadása, ez az, ami elindít egy folyamatot, melynek végső állomása, zsákutcája lehet a tünet, a betegség. A „köztes időben” – ez lehet pár hét, vagy akár több évtized – egész egyszerűen csak túlélünk azáltal, hogy ebben a töréspontban megrekedtünk, és arról a benső helyről reagálunk a minket körülvevő eseményekre. Az adott töréspontba való visszatérés, az ott megrekedt én-részekkel és eltemetett, elfeledett érzésekkel való újrakapcsolódás az, ami gyógyít.
Napjaink hajszolt világában, sokszor több helyen kell helyt állnunk . Ez a módszer alkalmas stressz-, és feszültségoldásra is?
- A párhuzamos helytállás valóban nem könnyű, de egy erős, kiegyensúlyozott személyiség számára ez feladat, kihívás, kaland, erőpróba. A stressz az, amikor egy múltbéli – általunk fájdalmasan megélt szituációt nem tudtunk „végigvinni”, nyitott, befejezetlen maradt. Ekkor egy amolyan „köztes létben” ragadtunk, nem találtunk az adott helyzetben önmagunk számára elfogadható, megnyugtató megoldást. Sok esetben erre nem is emlékszünk, de lehet, hogy igen. Innentől kezdve a saját reakcióink, benső szétszakítottságunk az, amit stressznek, hajszoltságnak érzünk. A drámaszemléletű önismeret segít az újrakapcsolódásban, ezáltal megnyugszunk, megérkezünk egy harmonikus, békés térbe önnön benső világunkba. Ezt éljük át úgy, hogy oldódtak a feszültségeink. De igazából a saját érzelmi reakcióink változnak meg a játékok után.
Mondhatjuk, hogy ez egy öngyógyító folyamat, ami testi és lelki szinten is elindul a testben?
- Mélyen hiszem, hogy az „új világ” gyógymódját e szavakkal jellemezhetjük: tudatosság, önismeret, megelőzés, öngyógyítás. Ez inkább egyfajta értelmi és érzelmi evolúciós ugrás, amikor rájövünk, már nem vagyunk kiszolgáltatva külső hatásoknak marionett bábúként, nemcsak túlélünk, hanem képesek vagyunk felvirágoztatni a bennünk rejlő adott, opcionális képességeket. Örömteli, szeretetteljes, gyengéd módon érzékeljük testünk igényeit és képessé válunk gondoskodni annak lakójáról, a lelkünkről.
Ahogy beszélgetünk, most eszembe jut két szó: önismeret és önelfogadás. Segít-e és ha igen milyen módon az önelfogadásban a gyakorlati módszeretek? Az biztos, az önismeret terén hatalmas lépéseket lehet elérni vele, de egyet jelent-e ez azzal, hogy ha tudjuk az okokat, blokádokat, gócokat, amiket akadályként hordozunk magunkkal, akkor készen ezeknek az okonak az elfogadására, ahhoz, hogy dolgozni tudjunk magunkon?
- Ez attól függ mit értünk gócnak, blokádnak. Senki nem azért akad el, mert ezt eltervezi. Egész egyszerűen egy adott helyzetben, vagy helyzetekben nem történik meg egy számunkra elfogadható, békét hozó megoldás, lezárás, elrendeződés, és mint energia, emlék, élmény ez lenyomatot hagy szívünkben, megoldáskészletünkben, élettaktikánkban. Ezt egy útépítés képével tudom szemléltetni, ahol egyszer csak a sima aszfaltút véget ér, és nincs tovább. Nem azért nem megyünk, mert nem akarunk, hanem mert nem tudunk. Lehet, hogy letérünk az adott szépen kidolgozott aszfaltútról, esetleg kóborlunk a forró homokon, vagy pár lépéssel próbálkozunk a bozótosban, de végül újra ott találjuk magunkat az elakadási pontnál, mert végeredményben mindenki a saját útját vágyja folytatni, megvalósítani, élni. A foglalkozások révén visszatalálunk erre a pontra, és befejezzük az útkarbantartási munkálatokat azokkal az eszközökkel, melyek a legmegfelelőbbek az adott körülmények között. Így a blokk megszűnik, az úton megyünk tovább…
Összességében elmondhatjuk, hogy e terápia által, kapcsolataink javulnak, nyitottabbak leszünk a világ felé. Tehát a komfortzónánk tágul, ami egyenesen hordozza magában, hogy a lehetőségeink tágulnak.
- Ez picit talán közhelynek hangzik, de mint bent, úgy kint. Tehát, amint újra megtaláljuk az önmagunkkal való harmonikus, szeretetteljes és igazságközpontú kapcsolatot, minden eszerint alakul körülöttünk is.
Ha javulnak a kapcsolataink, akkor ezt a módszert akár a társas párkapcsolatokban is jó eredményekkel használhatjuk? Megmenthető pl egy kapcsolat, ha szomatodráma segítségével, feltárjuk azokat az okokat, amelyek a kapcsolat romlásához vezettek?
- Igen, mindenképpen. A drámaszemléletű önismeret a kapcsolatról szól, ez az, ami gyógyít. Kapcsolataink hűen megmutatják önnön részeinkkel ápolt kapcsolatunkat. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy az ember „egy csatornás”, tehát bizonyos érzelmi reakcióink ösztönösen ismétlődnek, végeredményben mindegy, hogy magunkról vagy másokról van szó. Az önismeret révén lehetőségünk van új definíciókat alkotni, illetve definíciókat újraalkotni. Többnyire mindenki ezen a folyamaton megy végig, ránézés, elfogadás, ráhangolódás, kapcsolódás, kapcsolat, elrendeződés, megérkezés, megbékélés, megoldás, szeretet. Így ezen a módon, ebben a sorrendben. Végül is mindegy, hogy egy tünetről vagy egy párkapcsolatról van szó.Fontos az, hogy egy társas kapcsolat esetén ez a gyógyulási, megújulási folyamat kéz a kézben történjen, együttműködésen és önkéntességen
A testünk tehát beszél hozzánk, folyamatosan, jelezve, nógatva, különböző módokon és szinteken, csak sokszor nem értjük, nem vesszük ezeket a jeleket. Van-e öszefüggés az elmúlt idő, a gyógyulásra lépés illetve a terápia hossza között?
- Ez attól függ, hogy személyre szabottan az adott „téma” milyen mélyen gyökerezik a személyiségben, mennyire érzi valaki nehéznek vagy könnyűnek a berögzült sémák elengedését. Ez mindig egyéni, de fontos, hogy nem az idő hossza határozza meg az önsimereti terápiák hatékonyságát. Ha pl. egy napos nyári délutánon a gyermekünk játszani hív a homokozóba, akkor eldönthetjük, hogy egész egyszerűen ledobjuk a szandálunkat és behuppanunk mellé „fagyit” készíteni, közösen élvezve a pillanatot. Az is lehet, hogy inkább kifogásokat halmozunk fel: nem veszem le a cipőmet, mert nem voltam pedikűrösnél, mert cicakaki van a homokban, vagy fogunk fázni, mert vizes a homok stb. Tehát nem az időtényező számít, hanem a saját örömteli nyitottságunk, bátorságunk, tettrekészségünk.
Az önismereti drámajátékokban ezek szerint választ kaphatunk önmagunk működésére.
- Egyik kedvencem a drámaszemléletű önismereti folyamatokkal az, hogy nagyon hamar, instant megmutatja játékos könyörtelenséggel: mi az ami működik és mi az, ami nem. Nem számít mit hiszünk vagy gondolunk. Az elméletektől eljutunk a gyakorlatig, szinte azonnal. Megérthetjük, megélhetjük: hogyan működik az Ember igazából, eredendően.
