„Slope Point-on, Új-Zéland Déli-szigetének a legdélibb pontján a térséget folyamatosan olyan erős és hideg erős és kitartó antartktiszi szél éri, hogy megcsavarja a fákat, így azok megdőlve nőnek a szél irányába. Talán hasonlóan alakul a személyiségünk is, ha szeretetlenségben növünk fel. Hány megtört szív őrzi e generációkon átívelő meggyötörtség viharának nyomát? S ha esetleg ezt túl fájdalmas lenne érezni, akkor mennyi tünet, krónikusnak diagnosztizált betegség, meddőség, alulműködés stb. képében jelenik meg ugyanez?
Egy test nagyon sok mindent kibír. Gondoljunk csak a hegymászókról vagy halászokról hallott történetekre, hogyan éltek túl egy hó csuszamlást vagy egy vihart; min mentek keresztül, teljesen kiszolgáltatva a természet hatalmas erejének. De gondolhatunk emberfeletti teljesítményre is, melyre számtalan hobbi, amatőr vagy élsportoló képes, lefutva mondjuk a maratoni távot. Kevésbé konstruktív példa, ha mondjuk valaki évekig, évtizedekig drog- vagy alkoholfüggő. Nyilvánvalóan leromlik az adott személy szellemi, fizikai állapota, de a test még él, vegetál, lassan roskad össze.
A testünk tehát nagyon szívós és erős, rengeteg szándékos és választott, illetve váratlan, kiszámíthatatlan eseménynek kitéve helyt áll.
Vajon mi a helyzet a személyiséggel? Mi történik azzal a kisgyermekkel, aki olyan közegben nő fel, ahol apró csöpp kora óta azt az üzenetet kapja a környezetétől, a családjától: pusztulj, nem kellesz, fölösleges vagy, nem vagy jó, nem vagy méltó a szeretetre! Lehet, hogy ezek pofonok, ütések, vagy konkrét kimondott szavak, de az is lehet, hogy mindez „csak” átsüt a tekinteteken, az érintésen – vagy azok hiányán -, a ridegségen, a távolságtartáson, a mindent felülíró szigorú szabályokon, vagy akár a „mindent, bármit lehet” fullasztó anarchiáján.
Hogy lehet ezt túlélni?
Megmagyarázható-e valaha a megmagyarázhatatlan: az érdektelenség egy megszületett kis lény iránt? Megadható-e a válasz valaha arra a Miért? kérdésre, – amit szerintem nem érdemes és felesleges feltenni – , ha egy anya és/ vagy apa vagy gondviselő nem szerette a gyermekét, vagy egy sors úgy alakult, ahogy.
Mi történik, ha valaki így nő fel, és ez az alapvető élménye ez életben: Nem vagy jó úgy, ahogy vagy! Jobb, ha meghúzod magad! Minek élsz? Nincs jogod élni! Az érzéseid és az igényeid terhet jelentenek! Dögölj meg!
Ez egy halál-átok.
Elátkozottak lesznek, akiket nem szerettek, akik soha nem tapasztalhatták meg, milyen egy feltétel nélkül szerető, csillogó szempár ragyogásában sütkérezni, megélni a „De jó, hogy vagy!” élményét, mely sokszor magától értetődő, ám metszően fáj a hiánya. Meg kell tanulni élni ezzel a „szilánkkal az agyban”. Lehetséges leélni egy életet úgy, hogy közben a mélyben ott munkálkodik ez a „pusztító program”? Ezek az átkozott szavak szépen, csendben bekúsznak legbelülre, nem csapva nagy lármát, alattomosan, rejtve, s egy idő után talán még a csontvelő is a szeretetlenség haláltáncában ringatózik. Mit kezdünk később ezzel a lelkünk legmélyén rejtező, mindent elnyelő „fekete lyukkal”, ami alapjaiban meghatározza és egyben előre elrendeli életünk alakulását, fontos kapcsolataink kimenetelét, az egészségünket, az anyagi helyzetünket. Hány életterületet mételyez meg ez az „alapprogram”, melynek motorja: „nem vagyok szerethető”!
„Slope Point-on, Új-Zéland Déli-szigetének a legdélibb pontján a térséget folyamatosan olyan erős és hideg erős és kitartó antartktiszi szél éri, hogy megcsavarja a fákat, így azok megdőlve nőnek a szél irányába. Talán hasonlóan alakul egy kisgyermek személyisége is, ha szeretetlenségben nő fel.”
Tehát a szív is sok mindent kibír. Ahova születtünk, abban a közegben kell felnövekedniük, alkalmazkodunk a körülményekhez. Így ha az érzéketlenség „hideg antarktiszi szele” nem változik, a személyiségünk törzse kénytelen eltorzulva kifejlődni, meghajolva a környezeti hatás kérlelhetetlen akarata mentén. Hány megtört szív őrzi e generációkon átívelő meggyötörtség, és szeretetlenség viharának nyomait? S ha esetleg ezt túl fájdalmas lenne érezni, akkor mennyi tünet, krónikusnak diagnosztizált betegség, meddőség, alulműködés stb. képében jelenik meg ugyanez?
Lehetséges-e egy „ilyen törzset” kiegyenesíteni? Kell-e? Mennyi az elegendő „önmagunkon dolgozás”, amely majd enyhet ad? Mi a megoldás? Van-e megoldás egyáltalán? Mindezek után átélhető-e a szeretet, önmagam és mások szeretete, a soha nem tapasztalt értékesség-érzethez hogyan lehet önmagunkban kapcsolódni?
A az önismereti drámajátékok lehetőséget adnak arra, hogy – mint egy kilátóból – rápillantsunk sorsunk „völgyére”; s ez az egyszerű és magasabb nézőpontból történő áttekintés, összegzés és elfogadás ad erőt ahhoz, hogy hozzánk tartozóvá válhasson saját történetünk. Ez a gyógyulás bölcsője. Megérthetjük, kapcsolatba kerülünk azzal, hol és hogyan szólnak rólunk a testünkben vagy az életünkben megjelenő diszharmonikus tünetek. Az érzéseink átélésén és azok kifejezésén keresztül vezet az út a felszabadulás a kiteljesedés felé.
Játssz és gyógyulj!
