Régen eleven, rossz, kezelhetetlen gyerekeknek bélyegezték azokat, akik nem úgy viselkednek, ahogy a környezetük elvárja tőlük. Manapság kapnak egy diagnózist: viselkedészavaros, hiperaktív, ADHD-s. De mi van akkor, ha a viselkedés csak egy tünete egy mélyebb folyamatnak? És vajon mit üzennek nekünk, szülőknek ezek a tünetek?
Verekszik a gyerek, agresszív, nem bír egy helyben ülni, túlmozgásos, kezelhetetlen… Szülőként nehéz mindezzel szembesülni. Gyakran megijedünk, és szakemberhez, nevelési tanácsadóhoz fordulunk. Baj van a gyerekkel, tehát meg kell „javítani” – talán ez az első reakciónk a kétségbeejtőnek tűnő helyzetre. Az alapproblémára így rárakódik még egy probléma – az, hogy beteg a gyerek, eltér attól, amit normálisnak mond a közmegegyezés. Bár a diagnózis sok esetben jó és fontos, nem biztos, hogy ennek kell az első lépésnek lennie.
A gyerek mindig reagál valamire
A kicsik viselkedése minden esetben egy reakció a külvilág ingereire. „A kisgyerekek még nagyon nyitottak, meg akarnak felelni a környezetüknek, a családjuknak, a szüleiknek. Rá vannak hangolódva arra, ami körülöttük zajlik, és tökéletesen idomulnak ehhez. A viselkedésük is csak egy tünet, egy reakció egy őket ért hatásra. Alapvetően kétféleképpen reagálhatnak egy negatív hatásra: túlműködéssel – ilyen például az agresszió vagy a figyelemzavar, hiperaktivitás – és alulműködéssel – passzivitással, visszahúzódással, testi tünetekkel” – magyarázza Pataki Beáta, aki terapeutaként, szomatodráma szakemberként gyermekekkel is foglalkozik. Szerinte a diagnózis mögött ott van az feltételezés is, hogy a gyerekkel valami baj van, és nem biztos, hogy jót tesz akár a szülőnek, akár a gyereknek, ha ez a kiindulópont. „Ha például agresszíven viselkedik egy gyerek, és azt az üzenetet kapja, hogy ő rossz, elkezdheti tudatosan visszatartani magát, és elfojthatja a dühét, az agresszióját. Ez oda is vezethet, hogy a saját testében fejeződik ki az agresszivitása, és valamilyen krónikus betegség alakul ki nála: esetleg asztma, cukorbetegség, krónikus migrén. Az az energia, ami felgyülemlik benne, nem a külvilág ellen, hanem a saját teste ellen fordul” – teszi hozzá szakértőnk.
Mi lehet a kiváltó inger?
Manapság a gyerekek jóval több és jóval gyorsabb ingeráradatnak vannak kitéve, mint a korábbi korok szülöttei. Gyakorlatilag tablettel, mobiltelefonnal, videojátékkal a kezükben születnek, ami a figyelmükre, a koncentrálóképességükre is komoly hatással lehet. „A mai gyerekek kicsi koruktól kezdve ahhoz szoknak hozzá, hogy a figyelmük kifelé irányuljon. Kevésbé tanulják meg azt, hogy a belső világukban legyenek: rajzoljanak, legózzanak, bábozzanak, olvassanak. Volt nálam egy 4-5 éves kisfiú, akire azt mondták, hogy agresszív. Elmentem hozzájuk egy környezettanulmányra, és azt láttam, hogy egész nap megy náluk a tévé. Amikor próbáltam felvenni a gyerekkel a kapcsolatot, nem tudtam, mert egyfolytában a tévé felé figyelt. Annyira megszokta a televíziót, hogy nem lehetett vele nem digitális módon kapcsolódni. Ez is lehet egy viselkedési zavar mögött” – mondja Pataki Beáta.
A táplálkozási szokásainkat is érdemes átgondolni, hogyha sokszor túlpörög a gyerek. A cukornak köztudottan van egy ilyen hatása, de sok élelmiszerben ezen kívül még számos egyéb olyan anyag van, ami negatívan befolyásolhatja a gyerek viselkedését: olyan kémiai anyagok– édesítőszerek, színezőanyagok -, amelyek stimulálják az idegrendszert, és pszichológiailag zavart állapotot okozhatnak.
Családi okok a tünetek mögött
Arra is reagálhat viselkedészavarral egy gyerek, ha otthon nem azt kapja, amire igazán szüksége van, akár fizikailag, akár érzelmileg. „A túlterhelés és az elhanyagolás gyakran szül agressziót. Ez a kettő egyszerre is megtörténhet. Túlterhelik a gyereket egy olyan módon, hogy kiabálnak vele, bántalmazzák, szidják, minősítik, kritizálják, és magára hagyják azzal, hogy nem dicsérik, nem foglalkoznak vele, nem törődnek a fizikai vagy az érzelmi igényeivel, nem kap megfelelő mennyiségű érintést, szeretetet stb.” – sorolja a terapeuta.
Az is előfordulhat, hogy a gyerek otthon nem tanulta meg, hogyan kövessen egy felnőttet. Az óvónő egy tekintélyszemély, ahogy a szülő is az kellene, hogy legyen a kicsi életében. Ha otthon felborultak a szerepek, akkor az oviban sem tudja, hogyan viselkedjen, hogyan kövessen utasításokat. „Ha van egy vagy több olyan felnőtt az életében, akire fel tud nézni, akkor megtanulja, hogyan kövesse őt, mint falkavezért. Ha a szülő gyengekezű vagy elnyomó, az agresszivitást okozat, mert a gyerek nincs a helyén. Nem kap egy olyan szülői mintát, ahol megtanulhatja, hogy bátran rábízhatja magát a felnőttre, mert a felnőtt dolga, hogy vezessen, irányítson. Ha ezt a gyerek otthon nem szokta meg, akkor az óvodában sem tud a pedagógusra összpontosítani: a figyelme ide-oda cikázik ahelyett, hogy követné a felnőttet” – magyarázza a terapeuta.
Életrevaló vagy agresszív?
Sokszor nehéz eldönteni, hogy egy örökmozgó, folyton valamin ügyködő kisgyerekben csak az egészséges életösztön munkálkodik, amit támogatnunk kellene, vagy érdemes ennek korlátokat szabnunk, mert nem tud majd sehova sem beilleszkedni. A szakember szerint nagyon fontos, hogy megkülönböztessük az erőt az erőszaktól. „Az életerő, a talpraesettség, az önérvényesítés nem egyenlő az agresszióval. Az erő szükséges az élethez: kell ahhoz, hogy nekilássunk valaminek, megvédjük magunkat, képesek legyünk küzdeni. Erőszakról, agresszióról akkor beszélhetünk, ha más kárára használjuk az erőnket” – hangsúlyozza Pataki Beáta.
Az, hogy mi szülőként mit gondolunk ezekről a kérdésekről, milyen a viszonyunk az erőhöz, tudjuk-e jól használni a saját erőnket, kihat a gyerek viselkedésére. „Volt nálam egy négyéves kislány, akinek otthon azt tanították, hogy az életben minden szép és jó. Nem beszélgettek vele a szomorúságról, a bajokról. Amikor ez a kislány azzal találkozott, hogy valaki agresszív volt vagy kiabált vele, akkor ő azonnal elmenekült a saját kis tündérvilágába, leoldott, mert nem tudta, hogyan védhetné meg magát. Az ilyen helyzetekben jelentkező eszköztelenség-érzet krónikus gyulladást okozott nála” – meséli a terapeuta.
Legyünk kíváncsiak, mi zajlik a gyerekben!
Amikor a kicsi nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárnánk tőle, rögtön elkezdjük fegyelmezni, címkézni. „Rossz vagy! Már megint mit csináltál? Ne viselkedj így!” stb. Ilyenkor a szakember szerint nem teszünk mást, mint a reakcióra reagálunk, ami elindít egy soha véget nem érő, egyre erősödő folyamatot. A terapeuta szerint a viselkedészavarból való gyógyulás egyik kulcsa épp az, ha megszakítjuk ezt a reakció-láncolatot, és egyszerűen teret adunk a kicsinek arra, hogy megmutassa, kifejezze, mi zajlik a lelkében.
„Azért hoztak el egy kisfiút a szülei egyéni konzultációra, mert szinte minden nap verekedett. Ahelyett, hogy megbélyegeztem volna vagy ellene mentem volna a viselkedésének, megpróbáltam őt megérteni. Arra kértem, hogy hasonlítsa egy mesebeli karakterhez azt a részét, aki mérges. Egy zsémbes, öreg manót választott. A játékos karakteralkotás segített közel kerülni a negatív érzésekhez – ahhoz, hogy miért agresszív valójában. Miután találkozott ezzel a részével és elfogadta a benne élő mérges manócskát, a zsémbes figura azóta sem jött elő. Azáltal, hogy nem folytattam az akció-reakció láncolatot, és tudatosan nem arra kezdtem reagálni, hogy ez a gyerek agresszív, megállt az egész folyamat. Nem reagált már a gyerek sem, mert nem volt mire”- mondja a szakember.
Forrás: Kismama magazin, 2018. február
