Amikor bántalmazásról van szó, legtöbbször a fizikai vagy a szexuális erőszakra gondolunk. A lelki fájdalmat okozó szóbeli bántalmakról sokkal kevesebbet beszélünk. Szinte természetesnek és normálisnak tekintjük, hogy nap, mint nap beszólogatunk egymásnak, sértéseket adunk és kapunk – egyszer tettesek, máskor áldozatok vagyunk. Vajon hogyan lehet ebből a furcsa, érzéketlen játékból kitörni?
A szóbeli bántások annyira átszövik a mindennapjainkat, hogy sokszor már fel sem kapjuk a fejünket, amikor a részesei vagy a fültanúi vagyunk egy-egy ilyen jelenetnek. Gond nélkül lehülyézzük, kritizáljuk, minősítjük egymást. Különösen nagy a kísértés, ha a pozíciónkból adódóan nyeregben érezzük magunkat. Főnökként, szülőként, tanárként könnyen belecsúszhatunk egy olyan kommunikációba, ahol a másikat nem egyenrangú félnek tekintjük, hanem felülről, a „magas lóról” beszélünk hozzá. A másik szerepben is gyakran találhatjuk magunkat: amikor azt érezzük, hogy méltatlanul bánnak velünk, lenéznek minket, máris áldozattá váltunk.
Ki a hibás?
A szóbeli bántalmazás egy játszma, amit a két fél együtt hoz létre. „Ahol ez egyáltalán szóba kerül, ott nem beszélhetünk kapcsolatról, csak valamilyen kapcsolatszerű függésről vagy kapcsolati deformitásról – kezdi Pataki Beáta terapeuta, szomatodráma szakember. – Az érzelmi, lelki, szóbeli bántalmazás azt jelenti, hogy uralmat gyakorlok a másik ember fölött. Egy olyan világkép van mögötte, ahol alá-fölé rendeltek a kapcsolatok. Ez a meggyőződés többnyire nem tudatos – ezért tud működni a játszma. Ahogy tudatosítjuk azt, hogy miben vagyunk, úgy tudjuk ennek a folyamatnak a méregfogát kihúzni.”
Általában azért maradunk benne bántalmazó kapcsolatokban, mert észre sem vesszük, hogy mi zajlik. Egymás „játszótársai” vagyunk, csak más-más szerepeket veszünk fel. Nincs egyedüli „hibás”, mert mindkét fél szükséges ahhoz, hogy a játszma fennmaradjon.
„Ahogy a bántalmazó uralkodik a másik felett, úgy az áldozat behajol, befekszik, megadja magát. Ez nem azt jelenti, hogy az áldozat tehet erről, hanem hogy mindezt kölcsönösen hozzák össze. Hogyha az egyik fél nem játszmázik, akkor lehetetlen, hogy a játszma megvalósuljon”
Jobb felül lenni, mint alul
Mind a bántalmazóra, mind az áldozatra jellemző, hogy csak alá-fölé rendeltségben gondolkodnak. Azt tanulták meg, hogy egy kapcsolatban vagy felül vagyunk, vagy alul. Ezért is van az, hogy nincsenek tisztán bántalmazó és áldozat-típusú emberek, hanem a két szerep kéz a kézben jár. Aki az egyik kapcsolatában áldozat, a másikban könnyen lehet, hogy bántalmazóvá válik – mert meg van győződve arról, hogy ha nem kerekedik felül, akkor alulmarad.
Mindkét viselkedést belső bizonytalanság és félelem indítja el, csak míg a bántalmazó támadással, addig az áldozat meghunyászkodással védekezik a külvilág veszélyeivel szemben. „Ezek tudatállapotok. Amikor áldozati tudatállapotban vagyunk, akkor általában össze vagyunk zavarodva, behódolunk, visszahúzódunk, nem merünk konfrontálódni. A magabiztosságunk csökkenhet: nagyon lelkesek tudunk lenni, de hamar elveszítjük a lelkesedésünket. Folyamatos készenléti állapotban lehetünk: arra készülünk, hogy bármikor bánthatnak minket. Ebből a tudatállapotból hiányzik az önmagunkban és az életben való bizakodás” – magyarázza Pataki Beáta.
A bántalmazónál szintén megvan ez a belső bizonytalanság, csak ő az uralkodással, a hatalom-és erőfitogtatással akarja ezt kompenzálni – „inkább én ütök, csak hogy ne engem üssenek” –alapon. Mivel nincs egyik szerep a másik nélkül, akár egy pillanat alatt átkerülhetünk az egyikből a másikba – mint egy boxmeccsen, ahol egyszer az egyik, másszor a másik fél kerekedik felül.
Az is gyakran előfordul, hogy az áldozat-szerepünket egy másik kapcsolatban bosszuljuk meg, ahol mi válunk bántalmazóvá. „Leüvölti a főnök a fejünket, majd hazamegyünk, és leüvöltjük a párunk fejét, aki leüvölti a gyerek fejét, aki leüvölti a kiscicának a fejét” – hozza példának szakértőnk.
Mit szoktunk meg?
Akkor tudunk belecsúszni ebbe a játszmába, ha az elnyomás vagy elnyomottság érzése ismerős, megszokott számunkra. Az, hogy gyerekként milyen légkörben növünk fel, nagyban befolyásolja, hogy később milyen szerepekkel és gondolatokkal azonosulunk. „Gyerekként kapunk egy olyan hatást, közeget, hangulatot, ahol természetessé válik számunkra, hogy alá-fölé rendeltség van, és kész – vagy azért, mert elnyomó módon bántak velünk, vagy azért, mert egy mártír szülő mellett bántalmazó szerepbe taszítottak minket” –magyarázza a szakember.
Amíg ezeket a gyermekkorban tudattalanul berögződött viselkedésmintákat nem tudatosítjuk, addig újra és újra felvehetjük az áldozat-vagy bántalmazó szerepkört – pusztán azért, mert azt hisszük, csak ez a két lehetőség van. A gyógyulás első lépése, hogy felismerjük ezt a mintát, ami tudattalanul működteti a viselkedésünket.
A bántalmazás típusai
A verbális agressziónak számtalan formája van. Alapvetően minden olyan szituáció bántalmazásnak tekinthető, ahol az egyik fél uralmat akar gyakorolni a másik felett, és semmibe veszi az ő igényeit, szükségleteit, emberi méltóságát.
- Lekicsinylés: amikor a másik dolgait, tetteit kevesebbnek értékeljük. „Ugyan már, te úgysem vagy képes erre!” „Túl érzékeny vagy!”
- Ítélkezés, minősítés: a másikat a sértegetésig menően kritizáljuk. „Az a baj veled, hogy…”
- Hibáztatás, vádaskodás: másokat okolunk valamiért, egyértelműen és ok nélkül áthárítjuk a felelősséget.
- Ellenkezés: bármit mond a másik fél, mindennek az ellenkezőjét állítjuk. Szándékosan szembehelyezkedünk mindennel, amit közvetíteni szeretne.
- Titkolózás, kegyes hazugság: szóbeli bántalmazás az is, ha szándékosan nem mondunk el olyan dolgokat a másiknak, amik őt is érintik. „A titkolózás a kirekesztésnek egy fajtája, a kirekesztés pedig egyenlő a bántalmazással” – állítja szakértőnk.
- Vicces beszólogatás, csipkelődés: a bántalmazást gyakran viccesen tálaljuk, „oltogatjuk” egymást, de ettől még ugyanúgy megbánthatjuk a másikat. Pl. „Egy szőke nőtől nem is vártam mást.”
- A beszélgetés elterelése vagy akadályoztatása: amikor nem is vagyunk hajlandóak megvitatni egy kérdést a másikkal, hanem inkább témát váltunk, más irányba tereljük a beszélgetést. Ez is egyfajta bántalmazás, mert nem tartjuk tiszteletben a beszélgetőpartnerünket, és mi akarjuk irányítani a beszélgetést, miközben semmibe vesszük azt, amit ő szeretne mondani.
- Az önbizalom aláásása: olyan dolgokat mondunk a másiknak, amivel igyekszünk lerombolni az önbizalmát. „Ki vagy te? Neked úgysem sikerülhet!” „Béna vagy ehhez!” stb.
- Fenyegetés, megfélemlítés: ha a másik nem úgy viselkedik, ahogy szeretnénk, akkor olyan dolgot helyezünk kilátásba, ami számára kellemetlen. Pl. „Ha nem hozol ötöst, annak rossz vége lesz!”
- Átkozódás: amikor rosszat kívánunk a másiknak. „Majd ha öreg leszel, te is megtudod…”
- Fontos dolgok elfelejtése: kimegy a fejünkből a szívesség, amit megígértünk a másiknak, vagy elfelejtjük a születésnapját, a házassági évfordulót – ezek is a szóbeli bántalmazás formái.
- Parancsolgatás: szintén alá-fölé rendeltséget feltételez, ha kérések helyett parancsokat adunk a másiknak. A kérés és a parancs közötti legfőbb különbség, hogy ha a kérés nem teljesül, annak nincs semmilyen következménye, míg a parancs megszegése általában retorziót von maga után.
- Káromkodás, kiabálás: a szóbeli agresszió talán legismertebb formája, amikor a dühünket a másik bántásával vezetjük le hangosan, durván.
A gyógyulás lépései
Akár bántalmazó, akár áldozat-szerepben vagyunk, a gyógyulás első lépése, hogy felismerjük, tudatosítsuk, hogy egy játszma részesei vagyunk. Ez nem mindig könnyű, főleg, ha bántalmazóként ez még egy kényelmes helyzet is a számunkra. A szakember szerint többnyire akkor szoktunk segítséget kérni, amikor már kellőképpen szenvedünk az adott helyzetben, vagy akár egy betegség hívja fel a figyelmünket arra: ideje változtatni az életünkön. Azt is jó, ha beismerjük: mi magunk tudunk tenni ezért, és nem a környezetünket kell megváltoztatni, hogy nekünk jobb legyen. A külvilág helyett önmagunkban érdemes keresni a válaszokat – már csak azért is, mert a bennünk zajló folyamatokat vetítjük rá a kapcsolatainkra. Ahogy másokkal bánunk, úgy bánunk önmagunkkal is. Az áldozat-bántalmazó játszmát gyakran saját magunkkal szemben is alkalmazzuk – például amikor bántjuk magunkat egy-egy hibáért, tévedésért.
„A gyógyulás a saját érzéseink átélésével kezdődik. Ez nem feltétlenül kellemes, hiszen valami miatt szenvedünk. Ha el tudjuk kezdeni legitimizálni az érzéseinket, átélni őket, utat engedni a szenvedésnek még akkor is, ha fáj, akkor egész egyszerűen ez érzékennyé fog tenni minket a saját érzéseinkre. Egy idő után ki tudjuk fejezni őket, ahelyett, hogy támadnánk vagy védekeznénk. El tudunk kezdeni határokat húzni, hogy mi fér bele nekünk, és mi nem. A lefagyás, a semmit nem csinálás helyett kommunikálni tudjuk azt, hogy a másik mit tehet meg velünk és mit nem. Az áldozat és a bántalmazó is pont addig tud benne maradni a szerepében, amíg nem érzi, hogy benne van. Ha egy támadó lelkületű ember tisztában lenne a tettei hatásával, és ezt a saját bőrén megtapasztalná, nyilván elmenne a kedve egy életre ettől a viselkedéstől” – magyarázza Pataki Beáta, aki terapeutaként a szomatodráma módszerével támogatja a hozzá fordulókat a bántalmazásból való gyógyulásban. A Gyógyító Játékban kivetíthetjük a térbe a bennünk zajló folyamatokat azáltal, hogy szerepeket veszünk fel, így biztonságos körülmények között élhetjük meg az érzéseinket, és juthatunk el a konfliktustól a harmóniáig.
Újradefiniálni a kapcsolatot
Sokszor azért olyan nehéz kijönni a szerepekből, mert bármennyire is rosszak, legalább már ismerjük őket, otthonosan mozgunk bennük. Ha hirtelen véget vetünk a játszmának, automatikusan bekapcsol a vészvillogó: na jó, de akkor hogyan tovább? Azt érezhetjük, hogy kicsúszik a talaj a lábunk alól, ha feladjuk a jól megszokott működéseinket. Esetleg attól is félhetünk, hogy ha mi változunk, véget érnek fontos kapcsolataink.
A szakértő szerint az érzéseinkkel való találkozáson túl az is fontos, hogy újradefiniáljuk magunkban a kapcsolat fogalmát. „Kapcsolatban lenni optimális esetben azt jelenti, hogy kölcsönösségben, szeretetben, támogatásban, intimitásban, közelségben, biztonságban vagyunk a másik társaságában. Ha valaki bántalmazó kapcsolatban él, az azt is jelenti, hogy számára a kapcsolat teljesen mást jelent. A gyógyulás attól is függ, hogy akarja-e, képes-e a kapcsolatot, mint definíciót újragondolni. Ez határozza meg, hogy ezek után mi fér bele neki és mi nem. A másik fél is válaszút elé kerül: hajlandó-e az alá-fölé rendeltségből az együttműködésbe mozdulni, a partnerével közösen változni, vagy inkább elveszíti a kapcsolatot” – mondja Pataki Beáta.
A gyógyulás rendszerint együtt jár az önismeretünk elmélyülésével. Miután megtapasztaltuk, hogy az eddigi viselkedésünk mit okozott bennünk, az életünkben, lehetőségünk van átírni a régi mintát, és engedélyt adhatunk magunknak arra, hogy a továbbiakban a kölcsönösségre, együttműködésre törekedjünk a kapcsolatainkban.
Az iskolában is gyakran előfordul
A tanár-diák viszony is könnyen válhat bántalmazóvá. Amint a tanár visszaél a hatalmával, és megalázó módon beszél a gyermekekhez, kimeríti a szóbeli bántalmazás fogalmát. „Nem arról van szó, hogy ne érvényesíthetné a pozíciójából adódóan a tekintélyét, ne várhatná el az általa kért feladatok teljesítését. A kommunikáció minőségén van a hangsúly. Gyakran hallunk ilyeneket: »Persze, majd szobrot állítok a gyerekeknek a Kossuth-téren! A mai diákoknak semmit sem lehet mondani, mert olyan túlérzékenyek!« Ez már bántalmazó kommunikáció” – világít rá Pataki Beáta. A terapeuta könyvet írt egy kliense, egy budapesti alternatív gimnázium diákjának naplóbejegyzései alapján a szóbeli bántalmazásról és az abból való gyógyulási folyamatról, Szavak börtönében címmel. Ebben hasznos szempontokat ad ahhoz, hogyan tudunk kijönni egy ilyen kapcsolatból az önismeretünk mélyítésével.
Forrás: Kismama magazin
