Kismama magazin 2017.
A gyereknevelés nap mint nap tartogat kihívásokat. Mást akar a szülő, és mást akar a gyermek. Sokszor nehezen értjük egymást, ami olykor lehetetlenné teszi az együttműködést. Vajon hogyan kerülhetnénk közelebb a gyermekeinkhez?
A cikket Pataki Beáta gondolatai alapján írta Zádrovich Aliz
A legtöbb családban mindennapos jelenet, hogy szülőként próbáljuk érvényesíteni az akaratunkat a gyerekeink felé, de mindez a másik oldalon süket fülekre talál. Jön a lázadás, a tagadás, a hiszti, felnőtt oldalról pedig a visszatámadás vagy az ijedelem: „úristen, hol rontottam el?” Néha már-már végeláthatatlannak tűnő harcnak érezzük a gyereknevelést, amiből egyikünk sem kerül ki győztesen, hiszen mindenki rosszul érzi magát, és egyre csak távolodunk egymástól.
A szülő tekintélyszemély is
„Azt látom, hogy a szülők mintha félnének attól, hogy a szüleik legyenek a gyerekeknek – mondja Pataki Beáta felnőttekkel és gyerekekkel foglalkozó terapeuta, szomatodráma szakember. – Manapság divattá vált barátkozni a gyerekkel, pedig a szülő tekintélyszemély is egyben – hasonlóan, mint a tanárok, vagy bárki, akire a gyerek felnéz. Ez azzal is jár, hogy szülőként határokat szabunk, adunk egy struktúrát a mindennapokban, segítjük az eligazodást a világban. Döntéseket és szabályokat hozunk, ami nem mindig tetszik a gyereknek, mert ő nem biztos, hogy tudja, mi a jó neki. Az, amire vágyik, nem egyenlő azzal, amire szüksége van, és ami őt építeni fogja. Elképzelhető, hogy nem tudjuk elviselni a gyermek negatív érzéseit: azt, hogy dühös, szomorú, vagy épp utál minket, amiért nem engedtük neki megnézni a mesét. Ilyenkor jönnek azok a mondatok, hogy én megpróbáltam, nem tudok rá hatni. Úgy tűnik, mintha rá kellene venni a valamire a gyereket. Ez már azt mutatja, hogy a szülő nem tekintélyszemély szerepében van, aki dönt, felelősséget vállal, és akire rá lehet támaszkodni, hanem alárendelődik a gyereknek.”
Az erő nem egyenlő az erőszakkal
Sokszor azért félünk felvállalni a tekintélyszemély szerepét, mert attól tartunk, hogy elnyomjuk a gyereket, és ártunk neki. Összetévesztjük az erőt, a határozottságot az erőszakkal. Pedig koránt sem arról van szó, hogy önkényeskedni kellene a gyerekkel, felülről megmondani neki, mit csináljon, hanem sokkal inkább egy kölcsönösségen és tiszteleten alapuló kommunikációra lenne érdemes törekedni. Ennek szakértőnk szerint az a feltétele, hogy kapcsolatba tudjunk lépni a gyerekeink érzelmeivel, és együtt tudjunk érezni velük.
„Egy gyereknek vannak túláradó érzelmi megnyilvánulásai is, például amikor hisztizik. Ilyenkor a szülők sokszor visszatámadnak:» Ezt azonnal hagyd abba! Nem viselkedhetsz így! «A másik gyakori reakció, hogy a szülő kétségbeesik: »Te jó Isten, ebből nagy baj lesz! Mit rontottam el?«Tehát vagy letiltjuk a gyermek érzelmi megnyilvánulásait, vagy megijedünk tőlük, ezzel azt üzenve, hogy ha érez valamit, az baj. Ehelyett jó lenne, ha biztonságos körülmények között tudnánk teret adni a gyerek érzelmeinek, ilyen módon:»Látom, hogy nagyon kiborultál, és ez mélyen érint téged. Biztosan nagyon nehéz lehet most neked.«Akkor tudunk együtt érezni vele, ha visszakeressük magunkban azt a részünket, amikor mi is hisztiztünk: 5 perce a dugóban vagy 30 éve gyerekként. Amellett, hogy megértjük őt, tudnunk kell neki határokat és struktúrát is adni, és attól még nem megengedni neki valamit, mert kihisztizi”- magyarázza szakértőnk.
Adjunk engedélyt az érzéseknek!
Azért ijedünk meg a gyermek érzelmeitől, mert felnőttként nagyon gyakran a saját érzéseinkkel sincs kapcsolatunk. Erősen és nagyrészt tudat alatt hatnak ránk azok a szülői minták, amiket otthonról hozunk. Hiába határozzuk el, hogy mi másképp fogjuk csinálni, mint a saját szüleink, a minta mindaddig befolyásol minket, amíg a saját gyermekkori érzéseinket fel nem dolgoztuk, el nem fogadtuk. „Akár azonosulunk egy szülői mintával, akár szembehelyezkedünk vele, mindkettő függőség, mert egy bizonyos tendenciához igazodunk. Nem csoda, hogy szülőként a saját gyerekeink érzéseivel, reakcióival nem tudunk mit kezdeni, ha még a saját érzéseinkkel sem vagyunk tisztában. Amikor az ember természetes módon kapcsolódik az érzéseihez, akkor nem kérdés, hogy egy adott helyzetben mit és hogyan érdemes mondani és csinálni. Bizonytalanság akkor van, ha ezt a kapcsolatot elveszítjük magunkkal, és így nehéz lesz kapcsolódni mások érzéseivel is” – teszi hozzá Pataki Beáta, aki azért hozta létre a „Varázsszavak” minitanfolyamot, hogy a szülők és pedagógusok újra megtanuljanak kapcsolatba lépni önmaguk és a gyermekek érzelmi világával, a bennük zajló érzelmeket természetes módon ki tudják fejezni egymásnak, odafigyelve a szavak szuggesztív erejére is. A gyerekek ugyanis azonnal megérzik, ha a felnőttek nem őszinték, és mást mondanak a szavaikkal, mint amit éreznek. Talán nem látják át a hazugságot, nem tudják megfogalmazni, mit éreznek, csak azt, hogy valami fura, valami nem oké.
A kölcsönösségen és tiszteleten alapuló szülő-gyermek kommunikációban nincs helye a kétszínűségnek, a hamisságnak, hanem mindkét fél természetes módon ki tudja fejezni mindazt, ami benne zajlik – legyen szó bármilyen érzelemről. „Nyilván legyen ennek egy olyan határa, hogy ne tegyünk kárt egymásban sem lelkileg, sem fizikailag, de teremtsünk egy olyan biztonságos közeget, ahol nem kell az érzéseket csorbítani, nem kell viselkedni, ha érzésekről van szó. Ha egy gyerek kiborul vagy hisztizik, hiába mondjuk neki, hogy viselkedjél, ha épp elárasztják őt az érzések” –mondja Pataki Beáta.
Ne megoldani akarjuk a problémát!
Ha valamilyen lelki, viselkedési vagy testi tünet jelentkezik a gyereknél, az első reakciónk gyakran az, hogy megpróbáljuk minél előbb megszüntetni a problémát. Szakértőnk szerint viszont épp arra lenne szükség, hogy segítsünk a gyereknek rájönni arra, hogy mi is zajlik a kis lelkében. „Ahelyett, hogy próbálnánk megváltoztatni, hagyjuk megjelenni azt, ami a gyermekben van. Adjunk lehetőséget és teret neki arra, hogy kinyilvánítsa, mi zajlik benne – például rajzolással, közös játékkal, mozdulatokkal… Ha azt mondja, hogy fáj a hasa, megkérhetjük, hogy rajzolja le a hasfájását, vagy mondja el, ha mesehős lenne a hasa, ki lenne az. Ha az érzések szabadon kifejezésre juthatnak, az maga a gyógyulás” – állítja Pataki Beáta, aki szerint a felnőtteket is vissza kell tanítani arra, hogy megéljék és kifejezzék az érzéseiket, hiszen a hatékony szülő-gyermek kommunikációnak is ez az alapja.
„A gyermeknek a világa nagyon egyszerű egy felnőttéhez képest. Ha fáj neki valami, akkor sír, ha örül, akkor kacag és ugrabugrál. Minden érzelmét kinyilvánítja. A felnőtteknek viszont már nincs engedélyük arra, hogy átéljék a fájdalmaikat és az örömeiket. Letiltják az érzéseiket, és ezt próbálják tenni a gyerekeik érzéseivel is. Ha újra engedélyt adunk magunknak az érzésekre, képesek leszünk a gyermekeinkkel is együtt érezni, és egyszerűbbé válik a velük való kapcsolódás a mindennapokban.”
