„Az vagyok egy darabig, ami kell belőlem, ha ettől aztán sokáig az leszel, ami kell belőled. (pár mondat a nárcisztikus kapcsolódásról)”
– hangzott el Bánki György nagyon elgondolkodtató, lényeglátó, összegző és tág spektrumot kínáló előadásán. A könyvét olvasva az tetszett a legjobban, hogy a nárcizmus – mint eredetileg egy személyiségzavar, vagy patológia – számomra újrakereteződik, egy jelenséggé, egy minőséggé, egy hangulattá válik. Jelenségként viszont átláthatóbb, kiterjeszthető, körvonalazható és felismerhető a gondolkodásmódunkban, a szóhasználatban, a viselkedésünkben, a mindennapjaink eseményeiben. Személy szerint nagyon foglalkoztat az a téma, hogy hogyan kerül ilyen közel egymás mellé a szeretet és a szeretet ellentéte, egyáltalán miért és hogyan téveszthető össze? S a téma kapcsán nemcsak a társas, személyes, hanem a spirituális, „isteni” elköteleződés témája ötlött föl bennem. Vajon hányszor „használjuk” ugyanígy Istenről, az isteniségről, különböző eszmékkel kapcsolatban ugyanezt a tudatos, vagy tudattalan attitűdöt, látásmódot: az vagyok egy darabig, ami kell belőlem, tehát elkezdek bizonyos hitet, elvet, spirituális irányt, jóga-utat, ezoterikus eszmerendszert, terápiás módszert, gondolatiságot magamra vonatkozónak tartani, a szokásokat követni azért – és nyilván ezt nem mondjuk ki -, hogy ettől aztán sokáig ez az eszmerendszer bebiztosítson minket, és természetesen az életünket is olyanná változtassa, amit várunk tőle, ami kell belőle.
Azaz vágyunk dolgokra, félünk dolgoktól, ezért szeretnénk a világot – és persze jót akarunk – olyanná változtatni, egy olyan perspektíva-szemüvegen át látni, amit egy adott személyes értékrendszer mentén fűzünk fel ugyan, de találunk hozzá, egy már kész hitrendszert, amihez illeszkedik. Tehát egy objektívnek tűnő rendszert illesztünk a szubjektív élményvilágunkhoz. Úgy tűnik „nem éljük át magunkat”, a belső világunkat, az érzéseinket, akár traumáinkat, hiányainkat úgy ahogy voltak, vannak, ezek az élmények, mint „fekete doboz” ott maradnak elménk „hetedik szobájában”. Viszont azért, hogy ezek az élmények ott is maradjanak, ráhangolódunk ösztönösen egy olyan eszmeiségre, rituálérendszerre, vallásra, látásmódra, módszerre, amelynek az alaptételei lehetőséget adnak arra, hogy „kivegyem, ami kell belőle”, és a traumáim érintetlenek maradjanak. Ráadásul így egy huszárvágással egy eszmei, vallási, mondhatni „szentesített alibink” lesz minderre. Az adott vallásban, látásmódból való visszaigazolás, visszatükröződés gyógyítónak tűnő élményét,, a „nehéznek tűnő dolgok megoldásának egyszerűségét” is megkapjuk ezáltal, amolyan „gombhoz a kabátot” , „instant spiritualitás” módon. Hogyan történik mindez a gyakorlatban? Ezek természetesen csak a mondanivalót szemléltetni kívánó kitalált példák.
Ha kisgyermekként nagyon ismerőssé válik mondjuk egy olyan apafigura, aki fölöttünk áll, hatalmas, elnyomó, kinyilatkozató, fölülről lefelé éli meg apaszerepét, sokszor egyébként számunkra megfoghatatlan, vagy elérhetetlen, esetleg nincs is saját öröm-alapú apaélményünk, akkor a belső világunkban egy ilyen kép, lenyomat lesz a természetes, és elképzelhető, hogy felnőve elkezdünk vonzódni mondjuk Krisna legfelsőbb személyiségéhez, a Krisna valláshoz, ahol aki fölöttünk áll, hatalmas, az élet szabályait konkrétan kinyilatkoztató, sokszor esetleg megfoghatatlan és elérhetetlen. Így tehát anélkül, hogy „hozzá kellett volna nyúlnunk” a belső világunkat uraló alapsémákhoz, találunk és hozzáillesztünk egy már létező sémát, és kibéleljük ezt az egész folyamatot egy eszmével, egy valláshoz való elköteleződés látszatával. Azért merem írni, hogy látszat, mert egy „kimondatlan és tudattalan szerződést kötünk a változatlanság biztonságára”, ahol az egész hit-struktúra kitölteni látszik az esetleges kötődési hiányokat, és szedálja a túlterhelő érzelmi többletet, és ezért a nyereségért cserébe hajlandóak vagyunk akár az egész életvezetésünket erre felépíteni. Tehát sokszor kivesszük egy adott politikai, vallási, látásmódbeli meggyőződés homlokzatát és ráillesztjük, ráemeljük saját gondolataink építményére, belső struktúránkra. Ez a valami lehet egyébként az alkohol, drog, a tudomány, vagy az ateizmus is, illetve egy hivatás, egy misszió, egy kapcsolat, gyakorlatilag bármi az életünkben, ami ezt az „életvezetési homlokzat”, „mentális vagy érzelmi drog” szerepet beölti. A szentek és misztikusok , Jézus vagy Buddha, az együttérzésre bátorítanak, így az a spirituális cél lebeg a szemünk előtt, hogy az együttérzésen keresztül elérhetjük azt az állapotot, amikor már a fájdalmakon és a szenvedésen felülemelkedhetünk, traumáink értelmet nyernek.
Ezen a ponton talán érdemes az együttérzést definiálni. Az együttérzés kialakulása egy önismereti folyamat, ami egy olyan shift-tel kezdődik, amikor a figyelmünk fókusza átvált, kívülről befelé irányul. Ebben a folyamatban való „hol-tartásunk” mérhető azzal, hogy a minket körülvevő események és emberek viselkedésének minősítése és megítélése helyett megjelenik a befelé, és a saját benső tartalmainkra való rátekintés és az ott található élményekkel való összekapcsolódás igénye. Majd pedig ez az igény megmarad, szokássá válik függetlenül attól, hogy önmagunkban „jó vagy rossz” dolgokat fogunk találni. Ez az önismereti folyamat jelentheti érzéseink átélését, árnyékvilágunk felfedezését, belső világunk megjártságát, a traumáinkon való tudatos áthaladást, sémáink felismerését, hiányaink, traumáink elfogadását, az azokkal való megbékélést, s ezáltal az azokon való automatikus felülemelkedést, ami inkább mellékhatás, mint cél. S mindezt átéljük anélkül, hogy kényszerű igényünk lenne arra, hogy ezt az élményt más személyre kiterjesszük, vagy vonatkoztatni akarjuk.
S ha például – maradva Bánki zseniális előadásánál – valaki tudattalanul vagy tudatosan arra építi fel az „önismereti homlokzatát”, hogy felülemelkedjen a fájdalmakon, szenvedésen, traumáin, sorsán stb., de mindezt anélkül, hogy azokat átélte, feldolgozta és megértette, elfogadta volna, akkor az együttérzés erejében hívő vallás és eszmeiség tökéletesen zengő hívó harsonaszó lesz azok számára is, akik belső tartalmaik érzéstelenítését, figyelmen kívül hagyását tartják üdvösnek. Ez utóbbi vastag betűvel szedett mondat fémjelzi is a belőle sarjadó kapcsolatok minőségét, az érzés-telenséget, meghittség-telenséget és egymás belső tartalmainak figyelmen kívül hagyását. E célcsoport tagjai szinte routerként sugározhatják az „én már túl vagyok-szerű” , nagyvonalúan leereszkedő életérzés wifi-jelét. Sokszor a védjegyük is ez, erre a legbüszkébbek, az ebből eredő karizmatikus és derűs, vonzó bizonyosság ereje süt át a személyiségen. Így sokan egy elegáns bypass-szal, egy szemrevaló intellektuális csavarral egyúttal máris az érzéseken, a sérülékenységen való felülemelkedés látszatában fürdőzve igazulhatnak meg. Egy hatásvadász, és nyilván a végletekig torzító mondattal élve: ebben a megvilágításban sosem volt ilyen közel egymáshoz az igaz szeretet, és az érzésektől való elhatárolódás, az együttműködés és a nárcizmus, az odaadás és a pszichopátia lehetősége. Az élet sokszor egy játék, és ebben az önismereti jelmezbálban úgy tűnik sokan ugyanannak öltöztünk, s ez az összekacsintás, ez a „Jé de jó! Te is?” lesz számtalan kapcsolat és közösség kötőanyaga, s a társulás(ok)ban csak később derül ki – ha egyáltalán kiderül valaha-, hogy ki vagy mi van a maszk alatt…
