„Sokkal fontosabb azt tudni,
milyen embert érint a betegség,
mint azt, hogy milyen betegség
érinti az embert.” (Hippokratész)
„Jó pár éve eldöntöttem, nem kezdek olyan terápiába/módszerbe, aminek az a kiindulási alapja, hogy valami baj van velem, és javításra szorulok. Ez volt az egyik első lépcső, amit az önszeretet irányába tettem. Azt akartam, hogy aki a lényemmel kapcsolatba kerül, az tiszteletből, megbecsülésből közelítsen, és ahelyett, hogy (állítólag) mi hiányzik belőlem, arra fókuszáljunk, hogy kibontsam mindazokat a lehetőségeket, amiket magamban hordozok. Ez volt az az irány, amit az életemnek szántam. Így talált meg a szomatodráma, és jóval többet kaptam, mint amit reméltem.”
(Kati, tanfolyamrésztvevő)
„Kaptam egy olyan biztonságos teret, amiben lehettem én, ítélkezés nélkül, szabadon. Kaptam egy játékvezetőt, aki nem akarta megmondani, hogy mit tegyek, hanem lehetőségeket mutatott. Ki tudtam lépni a mintáimból, játszhattam és kísérletezhettem. Megtapasztalhattam azt, hogy milyen, amikor valaki valóban mellettem van, és bármilyen helyzetben is vagyok, számíthatok rá, nem maradok egyedül.”
(Zsuzsa, egy Gyógyító Játék főszereplője)
Ismeretlen vizeken…
Az antik térképeken sárkányok és óriási szörnyek jelölik azokat a vizeket, amiket még nem térképeztek fel, ahol még nem járt ember. Ez is jelzi, miért olyan nehéz kilépni a megszokott mintáinkból, és új, eddig ismeretlen utakra vivő döntéseket hozni. Miközben az internet révén elképesztő tudás- és információhalmaz vált korlátlanul elérhetővé, addig kapcsolatainkban és a saját testünkkel való viszonyunkban elidegenedés zajlik. Úgy visszük el a saját testünket orvoshoz vagy gyógyászhoz, mintha valami tőlünk teljesen független létező lenne. Az „allopata orvoslás” és a „komplementer medicina” bár eszközeiben és megközelítésében különböző lehet, helyenként nagyon hasonló: egy adott rendszerelmélet keretein belül megvizsgálja, megfigyeli, elemzi, diagnosztizálja az adott kórképet, értelmezni próbálja, az okot megkeresni, majd pedig megszüntetni, meggyógyítani, eltávolítani, változásra késztetni, befolyásolni.
A drámaszemléletű önismeret nemcsak módszer, hanem látásmód is, mondhatni életstílus. Abból a nyilvánvaló ‒ bár sok esetben figyelmen kívül hagyott – szempontból indul ki, hogy a test önálló rendszerként él és érez. Mivel a legtöbbünknek nincs mintája arra, hogy a testünkkel hogyan kommunikálhatunk, sőt sokszor egyáltalán nem keressük a magunk felé vezető utat, a „motiváció” gyakran valamilyen betegség vagy testi tünet formájában jelentkezik. Bátorságra mindenképp szükség van, hiszen nem tudjuk, hogy pontosan mi vár ránk, mégis hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni, új eszközöket, nézőpontokat figyelembe venni. Az elkötelezettség saját magunk felé szintén alapvető. Kell, hogy tudjuk, hogy fontosak vagyunk magunknak, számíthatunk magunkra, és kitartunk saját magunk mellett, hogy figyelembe vesszük a teljes képet. A nyitottság és a kíváncsiság mellett azok az energiák és erőfeszítések, amiket az ellenállásra fordítottunk, hirtelen a vitorlánk mögé kerülnek, és értünk, velünk dolgoznak. A szomatodráma játékban ezek az elemek annyira magától értetődően és természetesen vannak jelen, hogy nem is feltétlenül vesszük észre azonnal, mennyire sokat segítenek, így egy újfajta, barátságos kommunikáció kezdődik a test és az ember között.
